II. Miklós inkább volt családfő, mintsem cár. Jobban vonzotta a hadsereg, mint a politika. Uralkodótársaihoz hasonlóan ő is rendszerint katonai egyenruhát és tányérsapkát viselt. Súlyos tehertételként élte meg, hogy egyetlen fiú örököse ritka betegségben szenvedett. Amikor fia ápolását egy Raszputyin nevű muzsik vette kézbe, a gyógyító szerzetes befolyását kiterjesztette a cárnéra, Alekszandra Fjodorovnára is. Széles körben hitelt adtak annak, hogy a cár helyett fontos politikai kérdésekben felesége, illetve az őt mozgató Raszputyin dönt.

A cár meg volt győződve arról, hogy Oroszországnak keletre kell terjeszkednie, hogy visszaverje az onnan jövő fenyegetést. 1905-ben az elvesztett orosz–japán háború zavargásokba torkollott és rámutatott trónja ingatagságára.

Szívesen töltötte idejét a szabadban, sportolással vagy fotózással. Gyermekeit és feleségét odaadóan szerette. A világháború végére, a katonai vereségek hatására belefáradt az uralkodásba, és 1917. március 3-án fellélegezve mondott le trónjáról. 1918. július 17-én Miklóst és családját a bolsevikok Jekatyerinburgban lemészárolták. A kivégzett cárt és családját az utókor mártírként tartja számon. A pravoszláv egyház 2000-ben szentté avatta őket.

◆

„Itt a cár uralkodik, de a cárné kormányoz.”
Szergej Dmitrijevics Szazonov orosz külügyminiszter kijelentése a menesztése után
Maurice Paléologue: A cárok Oroszországa az első világháború alatt. Európa, Budapest, 1982. 313. o.

„Uram, segíts nekünk, védd meg és békítsd meg Oroszországot!”
A cár naplóbejegyzése a Japántól elszenvedett 1905-ös vereség után
Richard Pipes: Az orosz forradalom története. Európa, Budapest, 1997. 71. o.

„Ha Oroszország megmentéséhez áldozatra van szükség, úgy legyek én ez az áldozat.”
Elisabeth Heresch: II. Miklós – gyávaság, hazugság, árulás. Az utolsó orosz cár élete és halála. Magyar Könyvklub, Budapest, 1995. 190. o.

(Az idézetek a Trónok termében és a VI. teremben olvashatók)